Az idő teltével összebarátkoztam a többi fiatallal, megismerkedtem csapatkapitányunkkal, Erős Mihály Gáborral, és megtanultam használni a műhelyben levő eszközöket. Először egy gyakorlómodellt készítettünk, majd fokozatosan éreztünk rá az építés és repítés szépségeire. 2004-ben megépítettük első versenymodelljeinket, melyek tökéletesen működtek, hála csapatkapitányunk fejlesztéseinek és segítségének. Ezekkel a gépekkel már hivatalos versenyeken is indulhattunk.

A cél, hogy a modell 2 illetve 3 percig (kategóriától függően) a levegőben maradjon, ugyanis ezekben a modellekben nincs motor vagy szervo az irányításhoz, hanem egyszerű mechanikára van bízva a repülő. Ebben a, szabadon repülő, kategóriában az eredmény csakis a versenyzőtől illetve a beállításoktól függ. Sokak tévhite szerint a modellezés nem sport… Pedig ebben az ágban egyesül a technika, a fizikai erőnlét, az ügyesség és a csapatmunka. Hiszen a modellek egy-egy „termik” (felfelé szálló légáramlat) által akár 300-400 méter magasra és több kilométer távolságra is elsodródhatnak a starthelyről.

2005 után úgy döntöttem, hogy kipróbálom magamat az „A2”-es kategóriában. A repülő szárnyának fesztávolsága (típustól függően) elérheti illetve meg is haladhatja a 2,5 métert. A modell minimum súlyhatára 420 gramm. Amikor az 50 méteres zsinórral „leoldjuk” a modellt, a szárnyakat érő terhelés 5 és 15 kilo között mozog, azaz több mint 10-szerese a modell súlyának.

Mindkét kategóriában kiemelkedő teljesítmény nyújtanak a Dabasi Modellező Sportegyesület tagjai. Nemzetközileg ismertek és elismertek a magyar repülősök, illetve a „dabasi csíkosok” (ezt a jelzőt a modelljeink csíkos színezéséről kaptuk). A csapatmunka és kitartás eredményeképp idén a magyar válogatott 2 tagja dabasi: jómagam és a szintén gimnáziumunkba járó Tóth Kristóf. A 2009-es Európa Bajnokság Romániában, Salontán kerül megrendezésre, melyhez nagy reményekkel vágunk neki augusztus elején.

2008-ban nyújtott teljesítményemért megkaptam az Év Sportolója díjat. Igazából ez az év egészen másképp indult mint a többi. Első versenyünkön Szlovákiában egy elég nagy termik kb. 400-500 méter magasra vitte föl a modellemet. Egy mechanikai probléma folytán a modell nem időzített (nem kezdett el süllyedni). Fél órán keresztül követtük távcsővel…utána eltűnt az ég kékjében. Ez elég nagy anyagi kárt jelentett számomra. A következő versenyre új modellt sikerült beszereznem elég sok munkával. Hamar hozzászoktam az új géphez. És azonnal szép eredményeket kezdtem elérni. De ez a csapat nélkül egyáltalán nem sikerült volna. Az új gép versenyről versenyre nem akarta, hogy megtaláljuk. Állandóan késő estig kellett h keressük a nem igen barátságos terepen. 3 ilyen verseny után már azt hittük az ördög bújt ebbe a gépbe… Ilyen még sose fordult elő velünk. Az év 2. felére viszont megszűntek ezek a gépkeresések és egyenesbe jöttünk. Egyre szebb eredményeket ért el a dabasi gárda. Legbüszkébb talán a Romániában rendezett Salonta kupára vagyok, mely egy világkupa forduló volt. Ifjúságiban 1. helyezést sikerült elérni. Összetettben pedig 3. lettem. A versenyen világ- és európabajnokok is részt vettek, de a verseny végére viharossá vált időjárással nem mindenkinek sikerült boldogulni.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben a sportágban a csapat az első és igaz, hogy az eredményeket egyéniben nézik, de ha nem állna egy ilyen ütős csapat az ember mögött, sokkal nehezebb dolga lenne. Segítünk egymásnak ahol, amikor és amiben csak tudunk, olykor saját eredményünket föláldozva egy csapattárs eredményéért.

Szomorú, hogy a mai világban a fiatalok már sokkal inkább csak a számítógéppel és az egyéb hasznos elfoglaltságokkal tudnak foglalkozni. Mivel a modellezés nagy részben a mozgásról szól, a gyerekek már nem tartják olyan jónak. Pedig szerintem a világ egyik leggyönyörűbb sportja, melynek szépségét a mai modern világ már nem tudja értékelni.